Jó olvasást! :)
xx, Vanda
A lábam a földbe gyökerezett, lélegezni is
elfelejtettem, csak bámultam az előttem álló fiút, mintha szellemet látnék. Ő
is döbbenten meredt rám, szerintem először még nem ismert fel. Nem is csodálom,
sokat változtam. A szakítás után, mint minden lány, én is a külsőm teljes
átalakításába fogtam. Bár lehet, hogy másnak nem is szokása, csak én csináltam
ezt, de a lényeg, hogy mikor összeszedtem minden maradék erőmet, minden zsepit
a kukába dobtam, felhúztam a redőnyt a szobámban, kitöröltem a gépemről és a
telefonomról a sírós zenéket, és hetekig tartó koplalás után újra ettem,
elhatároztam, hogy máshogy fogok kinézni. Sötétbarna hajam néhány árnyalattal
világosabb és jóval hosszabb lett. Levetkőztem a sportos, tornacipős „szomszéd
lány” stílust, csajosabb ruhákat kezdtem hordani, és sminkelni is többet
sminkelek azóta, noha még mindig a természetesség híve vagyok.
- Adél? – mozdultak meg Olivér ajkai remegve.
Bizonytalanul, félve suttogott.
Nem válaszoltam semmit, idegesen rágtam a számat,
miközben a sírás fojtogatott. Gyorsan megfordultam, és kiviharzottam az
étteremből. Az utcára érve hallottam, hogy csapódik mögöttem az ajtó.
- Adél! – kiáltott már sokkal határozottabban a
szőkeség, azonban én tudomást se véve róla elrohantam. Fogalmam sem volt róla,
hogy hova, merre és meddig, csupán menekültem. Menekültem előle, a hozzá
kapcsolódó jó és rossz emlékeim, az érzéseim elől. Nem akartam ott maradni, már
a jelenléte is stresszelt. Beszélni pedig eszem ágában sem volt vele, az után,
amit művelt velem… csak egy pofont kevertem volna le neki szívesen. Vagy inkább
tízet. Óvatosan visszanéztem. Szerencsére nem követett tovább, a bejárat előtt
tipródott Luca társaságában, aki tuti, hogy nem értette a történteket. Elkaptam
róluk a tekintetem, és befordultam egy sarkon. Annak ellenére, hogy így már
eltűntem Olivér szemei elől, tovább futottam, sőt, egyre nagyobb tempóra
kapcsoltam. Körülöttem a járókelők elég furcsán figyeltek, minden bizonnyal
őrültnek tartottak, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Kisebb gondom is
nagyobb volt annál, mint hogy azzal törődjek, hogy mások mit feltételeznek
rólam.
Egy kis park terült el nem túl messze tőlem, az
utca túloldalán, azonnal arrafelé vettem az irányt. Csendre és magányra
vágytam, ezt ott megkaphattam. Egy régi, szúette, korhadó pad előtt
lelassítottam, térdeimre támaszkodva kifújtam magam. Zihálva nyugtáztam, hogy a
teljesítményemet még egy olimpiai futó is megirigyelhetné. Lehuppantam a koszos
padra, amit nagy valószínűséggel a fehér csőnadrágom bánt, viszont most ez sem
érdekelt. A tenyerembe temettem az arcom, és feltört belőlem a zokogás. Már nem
akartam visszatartani. A múlt sérelmei, melyeket igyekeztem minél mélyebbre
ásni, ismét a felszínre kerültek. Amit egészen eddig építgettem magamban, egy
pillanat alatt összeomlott. Miért kellett megjelennie? Különben is, hogyan
került ide ilyen hirtelen? És egyáltalán, hol volt eddig? Millió és millió
megválaszolatlan kérdés cikázott a fejemben, s hatalmas, átláthatatlan köd
telepedett körém. Amúgy is meg voltam zavarodva, Olivér pedig még jobban
összekavart mindent. Kilátástalanság, fájdalom, gyűlölet, félelem, szerelem,
megannyi összekuszált érzés mardosott belülről. Csak azt nem tudtam, melyik ki
miatt ébredt fel bennem, melyiket ki iránt táplálom, és milyen erősen. Mivel a
jelenemen képtelen voltam kiigazodni, a jövőn gondolkoztam. Azon, hogy mit
tegyek és mit ne, és hogy ezentúl hogyan kerüljem el a szőke fiúval való
találkozásokat. Ezt az egyet biztosan tudtam, hogy nem akarom. Két évvel
ezelőtt eltűnt az életemből, akkor teljesen szétcsúsztam. Most, mikor sikerült
összeillesztenem a puzzle-darabjaimat, visszatért, és a talaj ismét kicsúszott
alólam. A könnyeim szüntelenül potyogtak.
- Valami baj van, kedvesem? – hallottam meg egy
hangot mellőlem. Egy idős hölgy szólított meg, kezében egy póráz volt, aminek a
másik végén egy helyes kistermetű kutyus fickándozott.
- Dehogy – feleltem rekedtesen. Azt hiszem, nem
lehettem túl meggyőző, mert továbbra is aggódó tekintettel méregetett. –
Tényleg nincs semmi probléma – bizonygattam.
Az ebzet felugrott a lábamra, majd megnyalogatott,
mintha csak vigasztalni akarna. Hálásan megsimogattam. A néni elmosolyodott,
aztán elbúcsúzott:
- Akkor jó, vigyázz magadra – és elsétáltak.
Barátságos gazdi, barátságos kutya. Sokat jelentett nekem a viselkedésük, noha
jobb kedvem nem lett tőle. Amint otthagytak, ismét magamba zuhantam. A
szemhéjam egyre nehezedett, elfáradtam a sok sírástól. Elaludtam, hiába
küzdöttem ellene. Amikor felébredtem, nagyon fáztam, és döbbenten vettem észre,
hogy már szürkület van. A mobilomért nyúltam, hogy megkérdezzem Lucától, hol
van, és nem tud-e értem jönni, viszont az említett eszköz nem volt a zsebemben-
átkutattam a ruháimat, de sehol sem találtam. Biztos elveszítettem a nagy
rohanásban. Kétségbeestem, mivel egyedül nem jutottam volna haza, ezen a
környéken még sosem jártam, ráadásul egyre sötétebb lett. Ennyire szerencsétlen
is csak én lehetek. Már sikítani készültem dühömben, mikor egy kéz érintését
éreztem a vállamon. Rémülten pattantam fel, azonban megláttam a vörös hajú
barátnőmet, ezért a pulzusom újra normális lett.
- Ne ijesztgess – korholtam, de a nyakába
borultam. Nagyon örültem neki.
- Már mindenhol kerestelek – mondta – annyira
megrémültem, hogy esetleg elvesztél. Mit keresel itt?
Megvontam a vállam.
- Te sírtál? Tökre be vannak dagadva a szemeid. És
különben is, mi volt ez az egész? – folytatta a kérdezősködést.
- Ne most… majd egyszer elmesélek mindent – préseltem
ki magamból a szavakat. Akkor ez is nehezemre esett, nagyon nyúzott voltam.
- Oké, hazadoblak – zárta le a lány, majd
elvonszolt az autójáig.
*
Otthon, bár tulajdonképpen még kora este volt,
zuhanyozás és átöltözés nélkül belevetettem magam az ágyba. Nagyon kimerítettek
a néhány órával azelőtt lezajlott események. Nem agyaltam többet semmin, csak
aludni akartam és fel se ébredni soha többé. Ez a tervem nem valósult meg,
ugyanis az éjszaka közepén halk zajok szűrődtek be a szobába kintről. Furcsa
módon erre a kis neszre is felriadtam, pedig máskor egy aszfaltvágóval is nehéz
lenne felkelteni. A szívem a torkomban dobogott, a motoszkálás egy pillanatra
megszűnt, de aztán folytatódott. A konyhában járt valaki, vagy valami.
Megdermedtem a félelemtől, és átkoztam a sok horrort meg helyszínelős filmet, amit
addig megnéztem. Azok miatt nagyon berezeltem. Egy gyilkosra számítottam, aki
először megerőszakol, aztán fejbe lő, majd kirabolja a lakásomat. Brr. Óvatosan
kiosontam, ügyelve arra, hogy ne hallja meg a lépteimet a betörő. Vaksötét
volt, ezért nem láttam senkit, de szinte éreztem a közelségét. Tapogatózva
jutottam ki a konyhába, majd a pulton lévő tartóból kihúztam egy kést. Ennek
hangja volt, ezért abbamaradt a mocorgás. Nincs mese, a gyilkos észrevett.
Rögtön levert a víz, de nagy levegőt véve, „már úgyis minden mindegy” alapon
megindultam felé… ekkor azonban beleakadt a lábam egy székbe, és óriásit
borultam. A villany felkapcsolódott, én pedig halálsápadtan kaptam fel a fejem.
Nem várt személy látványa fogadott.
- Olivér? – hebegtem sokkoltan.