5. fejezet

Nagyon szép szombat délutánt mindenkinek! Nem, nem nyelt el a Föld, nem raboltak el az ufók, és még csak nem is fulladtam bele a reggeli tejeskávémba, csupán megint kevés időm jutott az írásra. Ennek ellenére megpróbáltam igyekezni, mert nagyon hamar érkezett 5 pipám és 5 kommentem, és ezt meg szerettem volna hálálni. Nem tudom, mennyire jött össze, mindenesetre most itt van az új fejezet. Egyébként sem írok valami terjedelmes részeket, de ez most nagyon rövid lett, viszont remélem érdekesre és izgalmasra sikerült. Vagy nem. Döntsétek el ti. :D 5 pipa és 5 komment után hozom a következőt.

Jó olvasást! :)
xx, Vanda

A lábam a földbe gyökerezett, lélegezni is elfelejtettem, csak bámultam az előttem álló fiút, mintha szellemet látnék. Ő is döbbenten meredt rám, szerintem először még nem ismert fel. Nem is csodálom, sokat változtam. A szakítás után, mint minden lány, én is a külsőm teljes átalakításába fogtam. Bár lehet, hogy másnak nem is szokása, csak én csináltam ezt, de a lényeg, hogy mikor összeszedtem minden maradék erőmet, minden zsepit a kukába dobtam, felhúztam a redőnyt a szobámban, kitöröltem a gépemről és a telefonomról a sírós zenéket, és hetekig tartó koplalás után újra ettem, elhatároztam, hogy máshogy fogok kinézni. Sötétbarna hajam néhány árnyalattal világosabb és jóval hosszabb lett. Levetkőztem a sportos, tornacipős „szomszéd lány” stílust, csajosabb ruhákat kezdtem hordani, és sminkelni is többet sminkelek azóta, noha még mindig a természetesség híve vagyok.

- Adél? – mozdultak meg Olivér ajkai remegve. Bizonytalanul, félve suttogott.

Nem válaszoltam semmit, idegesen rágtam a számat, miközben a sírás fojtogatott. Gyorsan megfordultam, és kiviharzottam az étteremből. Az utcára érve hallottam, hogy csapódik mögöttem az ajtó.

- Adél! – kiáltott már sokkal határozottabban a szőkeség, azonban én tudomást se véve róla elrohantam. Fogalmam sem volt róla, hogy hova, merre és meddig, csupán menekültem. Menekültem előle, a hozzá kapcsolódó jó és rossz emlékeim, az érzéseim elől. Nem akartam ott maradni, már a jelenléte is stresszelt. Beszélni pedig eszem ágában sem volt vele, az után, amit művelt velem… csak egy pofont kevertem volna le neki szívesen. Vagy inkább tízet. Óvatosan visszanéztem. Szerencsére nem követett tovább, a bejárat előtt tipródott Luca társaságában, aki tuti, hogy nem értette a történteket. Elkaptam róluk a tekintetem, és befordultam egy sarkon. Annak ellenére, hogy így már eltűntem Olivér szemei elől, tovább futottam, sőt, egyre nagyobb tempóra kapcsoltam. Körülöttem a járókelők elég furcsán figyeltek, minden bizonnyal őrültnek tartottak, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy azzal törődjek, hogy mások mit feltételeznek rólam.

Egy kis park terült el nem túl messze tőlem, az utca túloldalán, azonnal arrafelé vettem az irányt. Csendre és magányra vágytam, ezt ott megkaphattam. Egy régi, szúette, korhadó pad előtt lelassítottam, térdeimre támaszkodva kifújtam magam. Zihálva nyugtáztam, hogy a teljesítményemet még egy olimpiai futó is megirigyelhetné. Lehuppantam a koszos padra, amit nagy valószínűséggel a fehér csőnadrágom bánt, viszont most ez sem érdekelt. A tenyerembe temettem az arcom, és feltört belőlem a zokogás. Már nem akartam visszatartani. A múlt sérelmei, melyeket igyekeztem minél mélyebbre ásni, ismét a felszínre kerültek. Amit egészen eddig építgettem magamban, egy pillanat alatt összeomlott. Miért kellett megjelennie? Különben is, hogyan került ide ilyen hirtelen? És egyáltalán, hol volt eddig? Millió és millió megválaszolatlan kérdés cikázott a fejemben, s hatalmas, átláthatatlan köd telepedett körém. Amúgy is meg voltam zavarodva, Olivér pedig még jobban összekavart mindent. Kilátástalanság, fájdalom, gyűlölet, félelem, szerelem, megannyi összekuszált érzés mardosott belülről. Csak azt nem tudtam, melyik ki miatt ébredt fel bennem, melyiket ki iránt táplálom, és milyen erősen. Mivel a jelenemen képtelen voltam kiigazodni, a jövőn gondolkoztam. Azon, hogy mit tegyek és mit ne, és hogy ezentúl hogyan kerüljem el a szőke fiúval való találkozásokat. Ezt az egyet biztosan tudtam, hogy nem akarom. Két évvel ezelőtt eltűnt az életemből, akkor teljesen szétcsúsztam. Most, mikor sikerült összeillesztenem a puzzle-darabjaimat, visszatért, és a talaj ismét kicsúszott alólam. A könnyeim szüntelenül potyogtak.

- Valami baj van, kedvesem? – hallottam meg egy hangot mellőlem. Egy idős hölgy szólított meg, kezében egy póráz volt, aminek a másik végén egy helyes kistermetű kutyus fickándozott.

- Dehogy – feleltem rekedtesen. Azt hiszem, nem lehettem túl meggyőző, mert továbbra is aggódó tekintettel méregetett. – Tényleg nincs semmi probléma – bizonygattam.

Az ebzet felugrott a lábamra, majd megnyalogatott, mintha csak vigasztalni akarna. Hálásan megsimogattam. A néni elmosolyodott, aztán elbúcsúzott:

- Akkor jó, vigyázz magadra – és elsétáltak. Barátságos gazdi, barátságos kutya. Sokat jelentett nekem a viselkedésük, noha jobb kedvem nem lett tőle. Amint otthagytak, ismét magamba zuhantam. A szemhéjam egyre nehezedett, elfáradtam a sok sírástól. Elaludtam, hiába küzdöttem ellene. Amikor felébredtem, nagyon fáztam, és döbbenten vettem észre, hogy már szürkület van. A mobilomért nyúltam, hogy megkérdezzem Lucától, hol van, és nem tud-e értem jönni, viszont az említett eszköz nem volt a zsebemben- átkutattam a ruháimat, de sehol sem találtam. Biztos elveszítettem a nagy rohanásban. Kétségbeestem, mivel egyedül nem jutottam volna haza, ezen a környéken még sosem jártam, ráadásul egyre sötétebb lett. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek. Már sikítani készültem dühömben, mikor egy kéz érintését éreztem a vállamon. Rémülten pattantam fel, azonban megláttam a vörös hajú barátnőmet, ezért a pulzusom újra normális lett.

- Ne ijesztgess – korholtam, de a nyakába borultam. Nagyon örültem neki.

- Már mindenhol kerestelek – mondta – annyira megrémültem, hogy esetleg elvesztél. Mit keresel itt?

Megvontam a vállam.

- Te sírtál? Tökre be vannak dagadva a szemeid. És különben is, mi volt ez az egész? – folytatta a kérdezősködést.

- Ne most… majd egyszer elmesélek mindent – préseltem ki magamból a szavakat. Akkor ez is nehezemre esett, nagyon nyúzott voltam.

- Oké, hazadoblak – zárta le a lány, majd elvonszolt az autójáig.

                                                                  *

Otthon, bár tulajdonképpen még kora este volt, zuhanyozás és átöltözés nélkül belevetettem magam az ágyba. Nagyon kimerítettek a néhány órával azelőtt lezajlott események. Nem agyaltam többet semmin, csak aludni akartam és fel se ébredni soha többé. Ez a tervem nem valósult meg, ugyanis az éjszaka közepén halk zajok szűrődtek be a szobába kintről. Furcsa módon erre a kis neszre is felriadtam, pedig máskor egy aszfaltvágóval is nehéz lenne felkelteni. A szívem a torkomban dobogott, a motoszkálás egy pillanatra megszűnt, de aztán folytatódott. A konyhában járt valaki, vagy valami. Megdermedtem a félelemtől, és átkoztam a sok horrort meg helyszínelős filmet, amit addig megnéztem. Azok miatt nagyon berezeltem. Egy gyilkosra számítottam, aki először megerőszakol, aztán fejbe lő, majd kirabolja a lakásomat. Brr. Óvatosan kiosontam, ügyelve arra, hogy ne hallja meg a lépteimet a betörő. Vaksötét volt, ezért nem láttam senkit, de szinte éreztem a közelségét. Tapogatózva jutottam ki a konyhába, majd a pulton lévő tartóból kihúztam egy kést. Ennek hangja volt, ezért abbamaradt a mocorgás. Nincs mese, a gyilkos észrevett. Rögtön levert a víz, de nagy levegőt véve, „már úgyis minden mindegy” alapon megindultam felé… ekkor azonban beleakadt a lábam egy székbe, és óriásit borultam. A villany felkapcsolódott, én pedig halálsápadtan kaptam fel a fejem. Nem várt személy látványa fogadott.

- Olivér? – hebegtem sokkoltan.