6. fejezet

Kedves olvasóim! :)
Nem húzom az időt most mindenféle bocsánatkéréssel, valamire úgyis van magyarázat, valamire nincs. A lényeg az, hogy a blog újra életre kel, és remélem többször nem következik be ilyen hosszú szünet. Még anno ígértem nektek meglepetéseket visszatérésem alkalmából, és ezt meg is kapjátok, de izguljatok még egy kicsit. A rövidre sikerült fejezet végén találjátok meg a részleteket.
Jó olvasást, love you all!
xx,
Vanda

Ui.: észrevehettétek, hogy a bloggeren megváltozott a nevem. A fantáziátlan V. Wayer helyett a kicsit több kreativitást tükröző Kylla-ra váltottam, ami nem véletlen. A kedvenc kutyafajtámmal, a rough collie-val van összefüggésben.

- Olivér? – hebegtem sokkoltan.

Percekig némán bámultuk egymást, mindketten lefagytunk. Láttam Olivéren, hogy legalább annyira meglepett, mint én. Az arcára volt írva, hogy nem számított a lebukásra. Elsőként azonban ő tért magához, odalépett hozzám, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy felsegítsen.

- Hozzám ne érj – sziszegtem idegesen. Ekkor jöttem rá, hogy az eddigi két találkozásunkból kétszer elestem, és ennek következtében a lábai előtt hevertem a földön. Tökéletes.

A szőke srác a hangnemem miatt pontosan tudta, hogy jobban jár, ha betartja a pár méter távolságot. Így is tett, én pedig felkászálódtam a hideg kőről.

- Te… mégis… hogy kerültél ide? – vontam össze a szemöldököm. Választ nem kaptam, de nem is volt szükségem rá, időközben villámcsapásként ért a felismerés, miszerint a fiúnak van kulcsa a lakásomhoz. Vagyis, nem csak úgy „odakerült” a konyhámba, hanem egész egyszerűen kinyitotta az ajtót, és besétált. – Ezt hogy gondoltad? – javítottam ki a kérdésemet.

Ismét nem érkezett felelet, Olivér némán méregetett azokkal a gyönyörű szemeivel. A lámpa fényében úgy csillogtak, akár a gyémánt, és úgy mosolyogtak rám, mintha az égvilágon semmi probléma nem lett volna. Egy aprócska pillanatra el is hittem nekik. Melegség öntötte el a testemet, a térdeim megremegtek. Eufórikus állapotba kerültem, és érzékeltem, hogy a mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedik. Aztán elmúlt a varázs, visszatértem a valóságba. Újra csak dühöt éreztem. Mérhetetlen dühöt.

- Mit művelsz itt? – néztem szúrósan a tanácstalanul tipródó fiúra.

- Én csak… - kezdett mentegetőzni. Közben észrevettem, hogy egy papírdarabot szorongat a markában, és nyilvánvalóan megpróbálja elrejteni előlem.

- Az mi? – mutattam a cetlire. Azonnal a farmerének hátsó zsebébe süllyesztette.

- Semmi – pislogott ártatlanul. Sosem hazudott jól.

- Oké. Nem is érdekel – flegmáztam.

Megint beállt a csend. Olivér törte meg.

- Hadd magyarázzam meg!

- Mit? Azt, hogy miért törtél be hozzám éjjel fél egykor? Vagy az elmúlt éveket? Azt, hogy miért hagytál faképnél, és miért nem bírtál annyit se kinyögni, hogy „bocs, de ennyire voltál jó, most meguntalak, szóval elhúzok minél messzebbre, ne keress, mert úgysem méltatlak egy szóra se”? Esetleg ezeket mind? – fakadtam ki. – Teljesen mindegy, nem kell. Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra!

- Kérlek! – könyörgött.

- Van fogalmad róla, mit éltem át miattad? – közeledtem felé eszelős tekintettel. – Menj innen, és vissza se gyere soha többet!

- Adél! Óvatosabban – bökött a késre, amit még mindig a kezemben tartottam, és amivel indulatosan hadonásztam. Rápillantottam az eszközre, majd megráztam a fejem.

- Nem érdekel! Őszintén megérdemelnéd, hogy beléd szúrjam.

A kijelentésemre Olivér ádámcsutkája hatalmasat liftezett. Bár elégszer kértem, hogy távozzon, nem mozdult, csak tipródott egy helyben, mintha mondani szeretne valamit.

- Tűnj innen! – ismételtem sokadszorra.

A fiú vonakodva ugyan, de kihátrált az ajtón. Már elindult hosszú lépteivel a folyosón, mikor hirtelen beugrott valami.

- Olivér! – kiáltottam utána.

Megtorpant, és visszafordult. Szinte éreztem, ahogy egy halvány reménysugár suhan át egész lényén. Előrenyújtottam a kezem, ő pedig kérdőn figyelte a mozdulataimat.

- A kulcsot! – hangom tőlem szokatlan módon olyan fagyos volt, hogy még magam is elcsodálkoztam rajta.

Előhúzta az említett tárgyat, majd a tenyerembe ejtette. A fémek csörgése nagy zajnak számított a síri csendben. Szabályosan vibrált köztünk a levegő, mindketten feszültek voltunk. Olivér kissé csalódottan még egyszer, utoljára rám nézett, és ekkor összefutott a szemöldököm. Mintha könnycseppek csillogtak volna hosszú szempilláin. Értetlenül bámultam távolodó alakját, majd egy vállrándítással elintéztem a történteket. Meg voltam győződve róla, hogy csak képzelődtem. Sosem láttam még sírni, miattam meg amúgy sem itatná az egereket. Hiszen bebizonyította, hogy tulajdonképpen semmit sem jelentettem neki soha. Talán csak egy nyomorult kis játék része volt az egész kapcsolatunk, egy marionett, melyben én voltam Pinokkió, ő pedig Gepetto. Úgy táncoltam, ahogy ő kívánta, s mikor megelégelt, elengedve zsinórjaimat a tátongó szakadékba lökött. Gondterhelten, nagyot sóhajtva huppantam le a kanapéra, és gondolkozni próbáltam. Nem ment. Mindössze annyira jutottam, hogy ki kell cseréltetni a zárat, mert simán lemásolhatta a kulcsot, tehát semmit sem ért, hogy elvettem tőle. Ez volt minden, ami akkor és ott tellett tőlem. Rájöttem, hogy a szőke fiút, a múltat, és magamat továbbra sem fogom megérteni. Túl bonyolultnak tűnt minden.

Nem akartam tovább rágódni, szóval elhatároztam, hogy felhívom Fannit, elvégre ő mindig kapható volt egy kis beszélgetésre, bármikor el tudta terelni a figyelmemet a bánatomról. Aha. Ez szép és jó tervnek bizonyult, de nem számoltam azzal, hogy a mobilom eltűnt. Hirtelen eszembe jutott, hogy akkor odaveszett a sok emlék is, a fontos képek és üzenetek százai, azonban csak legyintettem magamban. Hiába pótolhatatlan értékek, ez volt a legkisebb problémám azon az éjszakán. Keserűen nyújtózkodtam egyet, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Természetesen akadt a házban vezetékes telefon is, de úgy döntöttem, nem zavarom olyan későn, vagy olyan korán a barátnőmet, helyette lezuhanyozom. Nem vacakoltam sokáig ezzel a művelettel, és mikor végeztem, egy testem köré tekert törülközővel közelítettem meg a csapot, hogy fogat mossak. Ahogy a párától homályos tükörbe pillantottam, sikítás tört fel belőlem. A hátam mögül meredt rám egy srác, aki nem sokkal azelőtt hagyta el a lakásomat.

 

 

 

Remélem tetszett ez a rész, és nem bánjátok, hogy nem bírtam többet írni. Nem szoktam megjegyzéseket hagyni a fejezetek alján, de az egyik meglepetésről most lerántom a leplet itt. Talán néhányan számítottatok rá, hogy egy új bloggal állok elő. Ennek hamarosan szánok egy külön bejegyzést, a másik meglepi viszont még várat magára. Nem lesz nagy durranás, de eredetileg nem terveztem több ilyet a történetbe.