2. fejezet

Sziasztok!:) Meghoztam a második fejezetet, igaz, jól megvárakoztattalak titeket. Ne haragudjatok érte, kismillió dolgom akadt, például ezerrel szurkolni a srácoknak. Boldog vagyok, hogy kommenteltetek, pipáltatok, sőt még fel is iratkoztatok, sőt még hiányoltátok is az új részt, úgyhogy most itt is van végre, a szívem összes szeretetével.

xx, Vanda

Rápillantottam az órára, még csak fél öt volt. Ásítottam egyet, majd kimásztam az ágyból, azzal az indokkal, hogy úgysem tudnék már visszaaludni. Fáradtan vánszorogtam ki a konyhába, és nagy nehezen levadásztam a felső polcról a müzlit. Leültem, kiöntöttem, elkezdtem enni, majd rájöttem, hogy nem ártana egy kis tej is hozzá. Bebújtam a hűtőbe, hogy megkeressem a tejesdobozt, aztán nagy lendülettel felemelkedtem, és iszonyúan bevertem a fejem.

- Ezt nem hiszem el – morogtam, miközben újra visszahuppantam az asztal mellé. Ekkor ért a következő csapás. Nem tudom, hogy elbólintottam-e, vagy mi történt, de a tej a tál helyett a pizsamámon kötött ki. Meg az asztalon. Meg a kövön. Minden csupa tej volt. Jobbnak láttam, ha inkább elmegyek lezuhanyozni, felfrissülni, mert nem szerettem volna összedönteni az egész házat. A langyos víz tényleg kicsit helyrehozott, bár a tükörben továbbra is egy nyúzott arc, és a szemem alatt két hatalmas fekete karika látványa fogadott. Elszórakoztam egy darabig a fürdőszobában, meg a hálóban (ruhát kerestem), és mikor végre sikerült embert faragnom a romjaimból, csengettek. Döbbentem konstatáltam, hogy mennyire elszaladt az idő, aztán gyorsan felkaptam a lábamra egy fekete magas sarkút, és miután sikerült megkapaszkodnom, és nem orra esnem, kinyitottam az ajtót.

- Szia! – köszöntöttem a küszöbön álló Ya Ou-t.

- Szia! – hajolt felém, megcsókolt, majd végigfuttatta rajtam a tekintetét – Ú, de rosszul nézel ki – jelentette ki, viharvert külsőmre célozva.

- Köszönöm, neked is jó reggelt – sóhajtottam. Igen, ő sohasem fog megváltozni. – Mielőtt megkérdeznéd, csak rosszat álmodtam.

- Szegénykém, azt álmodtad, hogy Bence egy szál fecskében futkározik? – ölelt meg sajnálkozva, majd vigyorogva hozzátette – Nyugi, én már láttam is…

Elkerekedett szemekkel bámultam rá, aztán megráztam a fejem, és úgy döntöttem, hogy nem vagyok kíváncsi arra, hogy miért és hogyan. Intettem Ya Ou-nak, hogy jöjjön beljebb addig, amíg összeszedem a cuccaimat. Amikor visszaértem a szobából a táskámmal a kezemben, Ya Ou éppen a konyhát nézte erősen gondolkozva.

- Ezt itt meg tudnád magyarázni? – mutatott arra a pontra, ami még mindig tejben úszott.

- Ja, csak reggeliztem – nevettem el magam –Illetve reggelizni akartam, de nem jött össze.

- Értem. Vagy nem, de mindegy. Segítsek eltüntetni a nyomokat? – kérdezte.

- Ha megtennéd – mosolyogtam rá – Eddig elfelejtettem összetakarítani.

Gyorsan feltöröltük a tócsákat, aztán indultunk is. Már kiléptem a folyosóra, mikor Ya Ou utánam szólt.

- Te ebben akarsz jönni? – érdeklődött a cipőmet fixírozva.

- Igen – feleltem röviden és tömören.

- Nem biztos, hogy jó lenne – vakarta a fejét.

- Miért? Csak a városban sétálgatunk, nem?

- Ööö… hát… változott a terv – vigyorodott el – Gokartozni megyünk.

Körülbelül fél percig nagyokat pislogva emésztettem a hallottakat, aztán heves tiltakozásba kezdtem.

- Nem, nem, nem és nem! Még túl fiatal vagyok a halálhoz – magyaráztam, Ya Ou pedig elröhögte magát. Be kell, hogy valljam, nincs túl nagy érzékem a vezetéshez. Valahol ott bizonyosodtam meg erről száz százalékban, amikor már harmadszorra próbáltam jogosítványt szerezni, és belementem a piros lámpánál előttünk várakozó autóba, mert a fék helyett a gázra tapostam rá. Az oktató persze soha többé nem akar látni, és azt hiszem, meg tudom érteni.

- Nyugi, jó lesz – biztatott Ya Ou, és visszalöködött a lakásba, hogy vegyem át a lábbelim.

- Kinek az őrült ötlete volt ez? – hisztiztem, miközben belebújtam egy csinosabb, kényelmes sportcipőbe.

- Közös megegyezés. Sziki egyik ismerőse üzemeltet egy gokartpályát, ami nemrég nyitott ki, és kipróbálhatjuk egész olcsón – válaszolta.

- Nagyszerű – „lelkesedtem” a számat húzogatva, és elkezdtem magamban mormolni a Miatyánkot.

                                                                     *

 A kocsiban már várt ránk Fanni és Bence, elég unottnak tűntek.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Fanni, én pedig beültem a legjobb barátnőm mellé, és szorosan megöleltem.

- Dumáltunk és takarítottunk – vontam meg a vállam.

- Most? Mit? – csodálkozott a mondat második felét megragadva.

- Tejet – válaszolta halál komoly fejet vágva Ya Ou, aki beindította az autót.

Fanni felvonta az egyik szemöldökét, és Bence is igen értelmesen nézett rám.

- Ismertek – legyintettem nevetve, majd mindenkiből kitört a röhögés – Egyszerűen ez történik, ha nem pihenem ki magam.

Útközben megálltunk, hogy felvegyük Szikit is, igaz, érte nem ment fel senki, Ya Ou nemes egyszerűséggel csak dudált párat, amolyan „vonszold már le azt a nagy hátsód” módon. Néhány perc múlva megláttunk egy nyúzott, végtagjait dobáló, kócos hajú srácot.

- Kegyetlen rossz éjszakám volt – panaszolta köszönés helyett, miután bevágódott mellém.

- Sorstárs – borultam a nyakába felvidulva attól, hogy nem csak én fogom zombiként tölteni a napot – Miért volt kegyetlen rossz éjszakád?

- Egymás után háromszor kikaptam a FIFA-ban – mondta olyan szomorú hangon, mintha legalább elütötték volna a macskáját.

- Komoly problémák – bólogattam gúnyosan. Az érett, 27 éves férfiak egy éjszakán keresztül FIFA-val játszanak, és így reagálnak, ha veszítenek.

- Neked mi bajod volt?

Erre a kérdésre elkomorultam, a tekintetem a visszapillantó tükörre tévedt, amelyben láttam, hogy Ya Ou engem néz. Zavartan tűrtem a fülem mögé egy hajtincset, és Fanni felé fordulva nagy nehezen kipréseltem a szavakat.

- Semmi érdekes.

Fanni gyanakodva méregetett, ő tudta, hogy nem mi, hanem ki miatt nem tudtam aludni már megint. Ránk nem jellemző csend állt be, mindenki megérezte a hangulatom.

Azért, mikor odaértünk a fedett csarnokhoz, fellelkesült a társaság, a regisztrációt követően Bence és Sziki azonnal a pályára rohant. Ya Ou viszont hátramaradt velem a folyosón, és a fejem mellett megtámaszkodott egy kézzel.

- Hé, mi történt az éjjel? – érdeklődött kedvesen – Látom, hogy gond van.

- Csak… - az agyam hevesen kattogott, sürgősen ki kellett találnom valamit, hiszen azt mégsem mondhattam, hogy a volt barátom miatt sírtam – csak eszembe jutott, hogy mennyire kevés esély van arra, hogy megnyithatom a galériát.

- Ugyan már, csak erről van szó? – mosolyodott el – Tehetséges fotós vagy, összejön az, csak ne add fel ilyen hamar.

Megsimogatta az arcom, aztán megcsókolt.

- Gyere, ne maradjunk ki a jóból – fogta meg a kezem.

- Ellophatom? - hallottunk meg egy hangot mögülünk, és csak ekkor döbbentem rá, hogy Fanni is itt volt velünk. Miután felé fordultam, a szemembe nézett – Elkísérnél a mosdóba?

- Persze – köhintettem, mert sejtettem, mi fog következni.

1. fejezet

Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet. :) Akik jártak már itt, azok észrevehették, hogy a női főszereplő névváltozáson esett át, ennek mindössze egy oka van, mégpedig, hogy az elmúlt egy hétben legalább öt olyan blogot láttam, amelyben Hannának hívják a lányt. Adéllal még nem találkoztam, és szeretem ezt a nevet, úgyhogy erre esett a választásom. Talán ennyivel egyedibb lesz a blog.

Egyébként pedig, köszönöm a prológushoz kapott pipákat és kommenteket, nagyon örültem nekik, igaz, még boldogabb lennék, ha kicsit több lenne belőlük. :)

Ennyit akartam, nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!

xxx

Vanda

 

 

 

- Adél szemszöge -

Hihetetlen nyugodtság járta át a testemet, lélegzésem egyenletes volt, a szívem lassan, ütemesen vert. Már majdnem aludtam. Hirtelen hátulról egy kéz nyúlt felém, átkarolt, és magához húzott. Rögtön az egekbe szökött a pulzusom, és megmagyarázhatatlan bizsergés futott át rajtam. Megfordultam, és rámosolyogtam a hidegszőke, gyémántszerűen ragyogó szemű fiúra.

- Aludj csak! – suttogta, én pedig engedelmeskedtem neki.

Egy kis idő után valami rossz, nagyon rossz érzés miatt felriadtam, majd meg akartam ölelni a fiút, de hűlt helyét találtam. Akárhogy tapogatóztam, akárhogy kerestem, csupán a párna és a takaró akadt a kezembe. Elkezdtem szédülni, a szoba forgott velem. Egyre gyorsabban és gyorsabban forgott, már nem láttam semmit, minden összefolyt előttem… és ekkor felpattantak a szemeim. Zihálva ültem fel, és próbáltam felfogni, hogy ez csak álom volt. Gondolkoztam egy picit ezen, aztán rájöttem, hogy ez nagyon is a kőkemény valóság. Kiszáradt a torkom, ezért ittam egy korty vizet, majd felkapcsoltam a lámpát, és kivettem az éjjeliszekrényem egyik fiókjában lapuló képet. Én és Oli, meg egy zsiráf vigyorogtunk rajta. Egy állatkertben készült, már lassan két éve. Akkor még boldogok voltunk, aztán a derült égből jött a villámcsapás. Egy reggel arra ébredtem, hogy Olivér nincs mellettem. Miután nem találtam az ágyban, mindenhol keresni kezdtem. Nem bukkantam rá a lakásban, pedig szabadnapja volt, otthon kellett volna lennie. Igyekeztem azt gondolni, hogy csak elugrott a boltba, vagy a postára, de órák múlva, mikor már a fél várost is körbejártam miatta, ez egy kissé nehezemre esett. Idegesen telefonáltam az ismerőseimnek, akik természetesen nem tudtak semmiről.

Iszonyúan kétségbeestem, hiszen az esténk még úgy telt, mint bármelyik másik, még minden rendben volt. Nem láttam a barátomon semmi furcsát. Mosolygós volt, viccelődött, ahogy szokott. Elrejtette a ruháimat is, mialatt fürödtem, azt hitte, ki fogok libbenni teljesen meztelenül. Rá kellett jönnie, hogy ezt igen rosszul hitte, a törülközővel nem számolt. Csalódottan megölelt, végigfuttatta ujjait a vállamon, végül megragadta a karom, és behúzott a szobába. Békésen szundítottam el a mellkasán, de annál zaklatottabban ébredtem fel.

Mint egy elmebeteg, mereven, az asztal fölött görnyedve bámultam a mobilom, hátha megcsörren, hátha elmondja az én kis szöszim, hogy csak akadt egy kis dolga hirtelen. Nem történt így, még egy hét múlva is ugyanígy szobroztam. Oli nem jött haza. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Gondoltam arra is, hogy valami baja esett, ezért értesíteni akartam a rendőrséget, de a barátaim lebeszéltek róla. Valamiért minden erejükkel visszafogtak, pedig ez volt az utolsó dolog, amiben bíztam, mert Olivér nem jelentkezett. Ellenben én kihasználtam a modern világ nyújtotta lehetőségeket, mindenhogy próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de nem kaptam választ, nem reagált. Végül eljött az a pillanat, mikor megannyi olvasatlan e-mail, figyelmen kívül hagyott sms és fel nem vett telefon után feladtam. Iszonyatos fájdalmat éreztem, a reménytelenség, értetlenség és magány a hatalmába kerített, bár nem akartam, de sajgó szívvel tudomásul vettem, hogy a sok vidám, együtt töltött perc, és életem szerelme egy emlék maradt csupán. Fogalmam sem volt róla, hogy miért, de itt hagyott. Szó nélkül elment, azóta sem tudom, hová. Az angyalom volt, az én gyönyörű, kedves, okos és ügyes angyalom. Szerettem vele repülni, szárnyalni a felhők felett, de aztán eleresztett, engedett lezuhanni. A démonom lett, egy kihunyt csillag életem egén. Már csak egy kérdés maradt: Fog-e még égni, világítani valaha?

A rám tört emlékek ismét feltépték a soha be nem gyógyult, már többször is felhasított sebet. Nedves lett a szemem, ezért erőszakosan megráztam a fejem. Megfogadtam, hogy annyi átsírt nappal és éjszaka után többet már nem bőgök Olivér miatt. Összetéptem a képet, majd úgy, ahogy volt, visszatettem a fiókba. Ki tudja, talán jó lesz még begyújtósnak.