1. fejezet

Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet. :) Akik jártak már itt, azok észrevehették, hogy a női főszereplő névváltozáson esett át, ennek mindössze egy oka van, mégpedig, hogy az elmúlt egy hétben legalább öt olyan blogot láttam, amelyben Hannának hívják a lányt. Adéllal még nem találkoztam, és szeretem ezt a nevet, úgyhogy erre esett a választásom. Talán ennyivel egyedibb lesz a blog.

Egyébként pedig, köszönöm a prológushoz kapott pipákat és kommenteket, nagyon örültem nekik, igaz, még boldogabb lennék, ha kicsit több lenne belőlük. :)

Ennyit akartam, nem is húzom tovább az időt, jó olvasást!

xxx

Vanda

 

 

 

- Adél szemszöge -

Hihetetlen nyugodtság járta át a testemet, lélegzésem egyenletes volt, a szívem lassan, ütemesen vert. Már majdnem aludtam. Hirtelen hátulról egy kéz nyúlt felém, átkarolt, és magához húzott. Rögtön az egekbe szökött a pulzusom, és megmagyarázhatatlan bizsergés futott át rajtam. Megfordultam, és rámosolyogtam a hidegszőke, gyémántszerűen ragyogó szemű fiúra.

- Aludj csak! – suttogta, én pedig engedelmeskedtem neki.

Egy kis idő után valami rossz, nagyon rossz érzés miatt felriadtam, majd meg akartam ölelni a fiút, de hűlt helyét találtam. Akárhogy tapogatóztam, akárhogy kerestem, csupán a párna és a takaró akadt a kezembe. Elkezdtem szédülni, a szoba forgott velem. Egyre gyorsabban és gyorsabban forgott, már nem láttam semmit, minden összefolyt előttem… és ekkor felpattantak a szemeim. Zihálva ültem fel, és próbáltam felfogni, hogy ez csak álom volt. Gondolkoztam egy picit ezen, aztán rájöttem, hogy ez nagyon is a kőkemény valóság. Kiszáradt a torkom, ezért ittam egy korty vizet, majd felkapcsoltam a lámpát, és kivettem az éjjeliszekrényem egyik fiókjában lapuló képet. Én és Oli, meg egy zsiráf vigyorogtunk rajta. Egy állatkertben készült, már lassan két éve. Akkor még boldogok voltunk, aztán a derült égből jött a villámcsapás. Egy reggel arra ébredtem, hogy Olivér nincs mellettem. Miután nem találtam az ágyban, mindenhol keresni kezdtem. Nem bukkantam rá a lakásban, pedig szabadnapja volt, otthon kellett volna lennie. Igyekeztem azt gondolni, hogy csak elugrott a boltba, vagy a postára, de órák múlva, mikor már a fél várost is körbejártam miatta, ez egy kissé nehezemre esett. Idegesen telefonáltam az ismerőseimnek, akik természetesen nem tudtak semmiről.

Iszonyúan kétségbeestem, hiszen az esténk még úgy telt, mint bármelyik másik, még minden rendben volt. Nem láttam a barátomon semmi furcsát. Mosolygós volt, viccelődött, ahogy szokott. Elrejtette a ruháimat is, mialatt fürödtem, azt hitte, ki fogok libbenni teljesen meztelenül. Rá kellett jönnie, hogy ezt igen rosszul hitte, a törülközővel nem számolt. Csalódottan megölelt, végigfuttatta ujjait a vállamon, végül megragadta a karom, és behúzott a szobába. Békésen szundítottam el a mellkasán, de annál zaklatottabban ébredtem fel.

Mint egy elmebeteg, mereven, az asztal fölött görnyedve bámultam a mobilom, hátha megcsörren, hátha elmondja az én kis szöszim, hogy csak akadt egy kis dolga hirtelen. Nem történt így, még egy hét múlva is ugyanígy szobroztam. Oli nem jött haza. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Gondoltam arra is, hogy valami baja esett, ezért értesíteni akartam a rendőrséget, de a barátaim lebeszéltek róla. Valamiért minden erejükkel visszafogtak, pedig ez volt az utolsó dolog, amiben bíztam, mert Olivér nem jelentkezett. Ellenben én kihasználtam a modern világ nyújtotta lehetőségeket, mindenhogy próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de nem kaptam választ, nem reagált. Végül eljött az a pillanat, mikor megannyi olvasatlan e-mail, figyelmen kívül hagyott sms és fel nem vett telefon után feladtam. Iszonyatos fájdalmat éreztem, a reménytelenség, értetlenség és magány a hatalmába kerített, bár nem akartam, de sajgó szívvel tudomásul vettem, hogy a sok vidám, együtt töltött perc, és életem szerelme egy emlék maradt csupán. Fogalmam sem volt róla, hogy miért, de itt hagyott. Szó nélkül elment, azóta sem tudom, hová. Az angyalom volt, az én gyönyörű, kedves, okos és ügyes angyalom. Szerettem vele repülni, szárnyalni a felhők felett, de aztán eleresztett, engedett lezuhanni. A démonom lett, egy kihunyt csillag életem egén. Már csak egy kérdés maradt: Fog-e még égni, világítani valaha?

A rám tört emlékek ismét feltépték a soha be nem gyógyult, már többször is felhasított sebet. Nedves lett a szemem, ezért erőszakosan megráztam a fejem. Megfogadtam, hogy annyi átsírt nappal és éjszaka után többet már nem bőgök Olivér miatt. Összetéptem a képet, majd úgy, ahogy volt, visszatettem a fiókba. Ki tudja, talán jó lesz még begyújtósnak.