4. fejezet

Sziasztok drágaságok! :)  Nem tudok elégszer bocsánatot kérni, amiért ennyit kell várnotok a fejezetekre mindig. A második félév könnyebb lesz, nem kell felvételire készülni, meg ilyesmi, úgyhogy megpróbálom majd hetente hozni a részeket. Ha nem is olyan hamar, de összehoztátok a megfelelő kommentmennyiséget, sőt még többet is, tehát itt a jól megérdemelt jutalmatok. Köszönök minden egyes véleményt, nagyon sokat számítanak!

Jó olvasást!
xx, Vanda

U.i.: az 5 pipa+5 komment szabály továbbra is érvényes.

Hatalmas sóhajjal léptem ki a lakásom ajtaján. Ismételten nem aludtam sokat éjszaka, bár most nem egy álom riasztott fel, egyszerűen csak gondolkodtam. A Fannival folytatott beszélgetésemen, a tegnap történteken, és leginkább az érzéseimen. Amint kiértem az utcára, tekintetem az égre emeltem. A szürke, borongós, február végi mennybolt látványa nem dobta fel a hangulatomat, csak nyomatékosította a bennem felmerült kérdést: mégis miért kellett megszületnem? Egyébként a gomolygó felhők pont olyanok voltak, akár a bennem kavargó érzelmek. Teljesen összekuszálódott a fejemben és szívemben minden. Egyszer még teljesen biztos voltam a dolgomban, aztán jött egy leányzó, aki tükröt tartott elém, és ennek köszönhetően meginogtam. Nem tudom, helyes-e, hogy Ya Ou-val egy párt alkotunk. Egészen eddig nem kérdőjeleztem meg, hiszen minden egyes percet imádtam, amit vele tölthettem, kellemes társaságnak bizonyult. Élveztem a közös programokat, élveztem, hogy a karjaiban lehetek, hogy vele beszélgethetek, élveztem mindent, ami vele volt kapcsolatos. A fontossági listám élén állt, sokat jelentett nekem… de vajon elég ez az őszinte szerelemhez? A barátnőm rávilágított, hogy nem. El kellett ismernem, hogy tényleg hiányzik valami. Valami fontos. Ezen tűnődtem, miközben használatba vettem Budapest tömegközlekedési eszközeinek nagy részét, hogy elérjem az úti célomat. Gondterhelten kortyolgattam a Mekiben vett kávémat, és fintorogva megállapítottam, hogy az a gyorsétterem bizony nem egy Starbucks, de kénytelen voltam beérni ennyivel. Ez a lötty is helyrepofozott, lehelt belém egy kis életet, és ez a lényeg. Az ízét meg, hát azt inkább elfelejtem. A buszmegállóban kidobtam a poharat, és elgyalogoltam a közeli fotóstúdióhoz, ahol dolgozom. Noha hivatalosan nem vagyok profi fotós, nem végeztem el a fősulit, de ettől függetlenül sikerült elhelyezkednem, ráadásul egyre többen kezdik megismerni a nevemet. Ahogy beléptem a nem túl nagy épületbe, rögtön elfelejtettem minden problémámat, rosszkedvemet, hiszen hazaértem. Én a fényképezőgépek, fotók, vakuvillanások, sürgő-forgó emberek között vagyok otthon. Imádom ezt a helyet, nem csak azért, mert a hobbimat végezhetem itt, azt, amihez a legjobban értek, és amit a legjobban szeretek, hanem azért is, mert iszonyú kedves, közvetlen kollégákkal lettem megáldva. A legborzalmasabb hétfő reggeleken is képesek felvidítani, ha csak rájuk nézek, már akkor is mosolyognom kell. Különösen igaz ez Lucára, aki nem sokkal utánam érkezett, és azonnal a nyakamba ugrott.

- Szia, Adél! – visította. Lehámoztam magamról a lányt, és nevetve visszaköszöntem neki. Luca egy fiatal gyakornok, csak pár hónapja kezdett a cégnél. Hosszú, vörös haja most is hullámosan omlott a vállára. A lobonca jól jellemzi, mert ő is éppolyan tüzes, energikus, vad, huncut, és fékezhetetlen. Az első perctől kezdve jóban voltunk, a barátnőmnek mondhatom, noha a munkán kívül nem nagyon találkozunk. Lányos kacarászásunkat a főnökünk szakította meg, kiadta az aznapi feladatot.

- Ti egy tíz perc múlva indulhattok a receptkönyv-fotózásra. Remélem nem felejtettétek el – nézett ránk szúrósan. Beharaptam az alsó ajkam, persze, hogy kiment a fejemből. A fene tudja megjegyezni, mikor mit kell csinálni, hová kell menni. A stúdiónk bármit elvállal, legyen szó esküvőről, temetésről, rendezvényekről, modellekről, könyvekről, bármiről, bármihez készítünk képeket. Türelmesen végighallgattam az instrukciókat, megbeszéltem mindent a főnökkel, összekészülődtem, majd a barátnőmmel együtt bevágódtunk a kocsijába. Ami mellesleg nem más volt, mint egy meggypiros Opel Mokka.

- Mivel töltötted a hétvégét? – kérdezte, miközben elfordította a kulcsot, és beindította az autót.

- Gokartoztam – vigyorodtam el. Nem csoda, hogy két kerek szem meredt rám. Sok mindent nem, de azt tudja rólam a csajszi, hogy milyen szerencsétlen vagyok a volánnál. – Az első fél órát kellett valahogy túlélnem, aztán egész jól belejöttem, nem gondoltam volna, hogy ilyen véleménnyel leszek ról… - a mondatomat egy hirtelen megállás miatt nem fejezhettem be, mert ennek következtében előrebuktam, és csak a biztonsági öv mentett meg attól, hogy lefejeljem a szélvédőt. Luca a visszapillantó tükröt figyelve kezdett lassan kitolatni, majd hirtelen begyorsított, és rátaposott a fékre.

- Bocsi, nem volt szándékos! Mokka hibája – bizonygatta.

- Persze, fogd rá – bólogattam gúnyosan. A kocsi szép és jó, inkább a sofőr vezetési stílusán kéne még csiszolni. Na ja, mondjuk pont én dumálok…

- Néha ilyen szeszélyes a drága – lódított tovább, én pedig elröhögtem magam.

- Szóval ott tartottam, hogy nagyon pozitív véleményem van erről a sportról, annak ellenére, hogy mielőtt kipróbáltam volna, jobban féltem tőle, mint egy baltás gyilkostól – folytattam – Nem merem kijelenteni, hogy könnyen ment, ez így, ilyen formában nem igaz, de végülis élveztem. A végén borultam egy hatalmasat, viszont tényleg jól szórakoztam, úgyhogy nem öltem meg a barátomat, amiért elrángatott.

- Azért ezt megnéztem volna – vihogott. Szerintem csak elképzelt egy gokartban. - Az esést főleg – tette hozzá.

- Aranyos vagy – mosolyogtam rá „hálásan”.

- Amúgy mi újság Ya Ou-val? – tért rá egy másik témára.

- Köszöni szépen, megvan – komorodtam el. Luca ezt azonnal észre is vette.

- Valami baj van? – érdeklődött az arcomat fürkészve.

- Semmi, nem fontos – legyintettem.

- Akkor van valami – állapította meg nagyon okosan – Nyugodtan mondd el!

- Igazán nem lényeg, csak egy aprócska dolog – hazudtam. Valójában egy elefántméretű gondom volt. Mert mi az, ha nem nagy probléma, hogy becsapom saját magamat és a barátomat, mert az exemért sóvárgok évek múltán is, aki faképnél hagyott, és lelépett valahova, talán egy másik csajjal…

- Igazán elmesélheted, azért vannak a barátok, hogy megosszunk velük mindent – biztatott.

- Fanni szembesített egy-két ténnyel, rávilágított arra, hogy Ya Ou-val nem olyan köztünk minden, mint amilyen régen volt. Illetve, nem olyan köztünk minden, amilyennek lennie kellene – javítottam ki, mert rájöttem, hogy régen sem működött, akkor sem éreztem többet, csak annyira el akartam hinni, hogy sikerült.

- Szakítani fogtok? – tátotta el a száját.

- Mi? – néztem rá értetlenül – Dehogy. Vagyis. Fogalmam sincs, mi lesz velünk. De nem beszélhetnénk inkább valami másról? – kérleltem, mert kezdtek újra eluralkodni rajtam azok a nyomasztó, súlyos érzések.

Luca vette a lapot, és ezután mindent megtárgyaltunk, az időjárást, a Zara új kínálatát, a gyantázás következményeit, vitáztunk a legjobb igaz történetek alapján készült filmeket illetően, áradoztunk egy sort a mágneses körömlakkról, A szürke ötven árnyalatáról, de a párkapcsolatról nem esett szó. Aztán a barátnőm leparkolt, mert megérkeztünk az étteremhez, ahová a GPS navigált el minket. Amint kiszálltam, egy hatalmas ablakokkal büszkélkedő, meleg színekben pompázó, kisebb épületet pillantottam meg. Még sohasem jártam itt, de vonzónak találtam a helyet, azonnal bizalmat szavaztam neki. Bent sem ért csalódás, otthonos hangulat, kellemes légkör fogadott. A dolgozók kedvesen üdvözöltek minket, felajánlották a segítségüket. Rövid egyeztetés után már hozták is az első ételt, amit letettek egy szépen megterített asztalra. Minden ideális volt a fotózáshoz, a fények tökéletesek voltak, nem zavarta meg a munkánkat az a kevés ember sem, akik ebben a nem túl híres étteremben lézengtek, csendben ettek. Gyorsan haladtunk, és bár kajákat fényképezni nem nagy kihívás, mi Lucával azért szörnyen koncentráltunk, mindent beleadtunk. Gusztábbnál gusztább fogásokkal gyötörtek minket, a gyomrom olykor-olykor kordult egyet.

- Ügyes ez a szakács – jegyezte meg a vörös csajszi – Feltéve persze, ha az ízük is olyan, mint a kinézetük és az illatuk.

- Nem tudom, de én éhes lettem – nevettem el magam.

A rövid időre eltűnt pincér ismét felénk szlalomozott az asztalok között egy tányérral a kezében, amin most valami halas étel díszelgett. Egy egész hal feküdt a tányéron, fejestül, szemestül, mindenestül.

- Oké, most már hányingerem van – fintorogtam.

- Ne szórakozzatok velem, ezt meg nem közelítem. Pfuj – vinnyogott Luca is.

- Mit problémáztok? Figyeljétek, milyen aranyos! – vigyorgott ránk a pincérsrác, és megsimogatta a halat.

- Az – köhintettem, majd lekaptam a pontyot. Vagy süllőt. Vagy kárászt. Igen, nem ártott volna odafigyelnem biológiaórákon. Szerencsére a halacska után sokkal bizalomgerjesztőbb ételek sorakoztak fel előttünk, ugyanis desszerteket kellett lefényképeznünk. Erre a sarokba menekült segédem is visszatért hozzám, ugyan nem azért, hogy részt vegyen a munkában, hanem azért, hogy leeszegesse az egyik rózsaszín édességről a díszítést.

- Kösz, hogy ilyen lelkesen végzed a feladatodat. Nem is tudom, mi lenne veled nélkülem – gúnyolódtam.

- Jól van na, mindjárt szerzek ilyen cuccokat a tetejére a régiek helyett – csámcsogta.

- Azt mertem is remélni – bólintottam.

A lány eltűnt a lengőajtók mögött, majd úgy tíz perc múlva sikítozva ugrált vissza mellém.

- Eddig tartott kérni néhány színes bogyót meg csokireszeléket? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem. Igen. Úú – visított.

- Mi a bajod? – bámultam rá értetlenül.

- A szakácsfiú. Eszméletlenül helyes. Fiatal, és nagyon jól néz ki – pirult el.

- Majd megnézem – mosolyogtam.

Luca folyamatosan magyarázott nekem a fiúról, aki szerinte „istenkirálycsászár”, és öt másodpercenként rohangált be a konyhára valami idióta indokkal. A szememet forgatva vettem tudomásul, hogy itt ma már csak én fogok dolgozni. Valamilyen csoda folytán azonban épp mellettem tartózkodott, mikor észrevettem, hogy valami nem stimmel. A pincér elvileg az utolsó desszertet hozta ki nekünk, de nekem nem úgy rémlett.

- Te, tényleg ez az utolsó desszert? –érdeklődtem a tarkómat vakargatva.

- Biztos. Miért? – kérdezett vissza.

- Azért, mert… várj – előkotortam a zsebemből a jegyzetfüzetemet, és átfutottam a sorokat – Ezt a kiolvashatatlan nevű sütit még nem fotóztuk le, ugye? – mutattam egy számomra értelmetlen betűhalmaznak tűnő névre.

- Tuti hogy nem, de megrendeltük?

- Ezer százalék, hogy meg. Szólok a konyhán, hogy ez kimaradt – indultam el az említett helyiség felé. Láttam, hogy kis gondolkodás után követni kezd. Ki nem hagyna egy ilyen alkalmat a cuki sráccal való találkozásra.

Már nyúltam az ajtó felé, mikor valaki hirtelen kilökte bentről, akkora erővel, hogy hanyatt estem.

- Ne haragudj, véletlen volt – szabadkozott egy nagyon ismerős hang, majd megfogta a karomat. A homlokomat tapogatva hagytam, hogy felsegítsen. A tekintetem felsiklott a lábáról egészen az arcáig. Legnagyobb döbbenetemre megláttam egy gyönyörűen csillogó szempárt, és néhány, a szakácssapka alól kikandikáló kósza, szőke hajtincset. A szívem kihagyott egy ütemet.