Új blog!

Amint a bejegyzés címéből is láthatjátok, ez még nem a következő fejezet. Az új blogról ejtenék pár szót, melyet már említettem. A címe The death is a new chance, néhány esetben felfedezhettek kevés hasonlóságot a két történet között, de alapvetően egy teljesen más sztori lesz. Kicsit komor, szomorkás hangulattal, azonban megvan az oka a témaválasztásnak. Merem remélni, hogy eléri a várt hatást nálatok. Ez egy Patocska Olivér fanfiction, ami annyit tesz, hogy a ByTheWay többi tagja nem szerepel majd benne, nem tudtam volna még három srácot elhelyezni a történetben. A design még alakulóban van, sajnos sokkal többet szenvedek vele, mint ennél a blognál. Az egész valahogy nem áll össze, főleg a háttérrel akadnak problémáim, de ígérem, mihamarabb befejezem a változtatásokat. Ennyi lettem volna, nem maradt más hátra, mint hogy kellemes olvasást kívánjak a már kint lévő prológushoz!
Ezen a linken megtaláljátok:
http://the-death-is-a-new-chance.blogspot.hu/

6. fejezet

Kedves olvasóim! :)
Nem húzom az időt most mindenféle bocsánatkéréssel, valamire úgyis van magyarázat, valamire nincs. A lényeg az, hogy a blog újra életre kel, és remélem többször nem következik be ilyen hosszú szünet. Még anno ígértem nektek meglepetéseket visszatérésem alkalmából, és ezt meg is kapjátok, de izguljatok még egy kicsit. A rövidre sikerült fejezet végén találjátok meg a részleteket.
Jó olvasást, love you all!
xx,
Vanda

Ui.: észrevehettétek, hogy a bloggeren megváltozott a nevem. A fantáziátlan V. Wayer helyett a kicsit több kreativitást tükröző Kylla-ra váltottam, ami nem véletlen. A kedvenc kutyafajtámmal, a rough collie-val van összefüggésben.

- Olivér? – hebegtem sokkoltan.

Percekig némán bámultuk egymást, mindketten lefagytunk. Láttam Olivéren, hogy legalább annyira meglepett, mint én. Az arcára volt írva, hogy nem számított a lebukásra. Elsőként azonban ő tért magához, odalépett hozzám, egyértelműen azzal a szándékkal, hogy felsegítsen.

- Hozzám ne érj – sziszegtem idegesen. Ekkor jöttem rá, hogy az eddigi két találkozásunkból kétszer elestem, és ennek következtében a lábai előtt hevertem a földön. Tökéletes.

A szőke srác a hangnemem miatt pontosan tudta, hogy jobban jár, ha betartja a pár méter távolságot. Így is tett, én pedig felkászálódtam a hideg kőről.

- Te… mégis… hogy kerültél ide? – vontam össze a szemöldököm. Választ nem kaptam, de nem is volt szükségem rá, időközben villámcsapásként ért a felismerés, miszerint a fiúnak van kulcsa a lakásomhoz. Vagyis, nem csak úgy „odakerült” a konyhámba, hanem egész egyszerűen kinyitotta az ajtót, és besétált. – Ezt hogy gondoltad? – javítottam ki a kérdésemet.

Ismét nem érkezett felelet, Olivér némán méregetett azokkal a gyönyörű szemeivel. A lámpa fényében úgy csillogtak, akár a gyémánt, és úgy mosolyogtak rám, mintha az égvilágon semmi probléma nem lett volna. Egy aprócska pillanatra el is hittem nekik. Melegség öntötte el a testemet, a térdeim megremegtek. Eufórikus állapotba kerültem, és érzékeltem, hogy a mellkasom a kelleténél gyorsabban emelkedik. Aztán elmúlt a varázs, visszatértem a valóságba. Újra csak dühöt éreztem. Mérhetetlen dühöt.

- Mit művelsz itt? – néztem szúrósan a tanácstalanul tipródó fiúra.

- Én csak… - kezdett mentegetőzni. Közben észrevettem, hogy egy papírdarabot szorongat a markában, és nyilvánvalóan megpróbálja elrejteni előlem.

- Az mi? – mutattam a cetlire. Azonnal a farmerének hátsó zsebébe süllyesztette.

- Semmi – pislogott ártatlanul. Sosem hazudott jól.

- Oké. Nem is érdekel – flegmáztam.

Megint beállt a csend. Olivér törte meg.

- Hadd magyarázzam meg!

- Mit? Azt, hogy miért törtél be hozzám éjjel fél egykor? Vagy az elmúlt éveket? Azt, hogy miért hagytál faképnél, és miért nem bírtál annyit se kinyögni, hogy „bocs, de ennyire voltál jó, most meguntalak, szóval elhúzok minél messzebbre, ne keress, mert úgysem méltatlak egy szóra se”? Esetleg ezeket mind? – fakadtam ki. – Teljesen mindegy, nem kell. Nem vagyok kíváncsi a kifogásaidra!

- Kérlek! – könyörgött.

- Van fogalmad róla, mit éltem át miattad? – közeledtem felé eszelős tekintettel. – Menj innen, és vissza se gyere soha többet!

- Adél! Óvatosabban – bökött a késre, amit még mindig a kezemben tartottam, és amivel indulatosan hadonásztam. Rápillantottam az eszközre, majd megráztam a fejem.

- Nem érdekel! Őszintén megérdemelnéd, hogy beléd szúrjam.

A kijelentésemre Olivér ádámcsutkája hatalmasat liftezett. Bár elégszer kértem, hogy távozzon, nem mozdult, csak tipródott egy helyben, mintha mondani szeretne valamit.

- Tűnj innen! – ismételtem sokadszorra.

A fiú vonakodva ugyan, de kihátrált az ajtón. Már elindult hosszú lépteivel a folyosón, mikor hirtelen beugrott valami.

- Olivér! – kiáltottam utána.

Megtorpant, és visszafordult. Szinte éreztem, ahogy egy halvány reménysugár suhan át egész lényén. Előrenyújtottam a kezem, ő pedig kérdőn figyelte a mozdulataimat.

- A kulcsot! – hangom tőlem szokatlan módon olyan fagyos volt, hogy még magam is elcsodálkoztam rajta.

Előhúzta az említett tárgyat, majd a tenyerembe ejtette. A fémek csörgése nagy zajnak számított a síri csendben. Szabályosan vibrált köztünk a levegő, mindketten feszültek voltunk. Olivér kissé csalódottan még egyszer, utoljára rám nézett, és ekkor összefutott a szemöldököm. Mintha könnycseppek csillogtak volna hosszú szempilláin. Értetlenül bámultam távolodó alakját, majd egy vállrándítással elintéztem a történteket. Meg voltam győződve róla, hogy csak képzelődtem. Sosem láttam még sírni, miattam meg amúgy sem itatná az egereket. Hiszen bebizonyította, hogy tulajdonképpen semmit sem jelentettem neki soha. Talán csak egy nyomorult kis játék része volt az egész kapcsolatunk, egy marionett, melyben én voltam Pinokkió, ő pedig Gepetto. Úgy táncoltam, ahogy ő kívánta, s mikor megelégelt, elengedve zsinórjaimat a tátongó szakadékba lökött. Gondterhelten, nagyot sóhajtva huppantam le a kanapéra, és gondolkozni próbáltam. Nem ment. Mindössze annyira jutottam, hogy ki kell cseréltetni a zárat, mert simán lemásolhatta a kulcsot, tehát semmit sem ért, hogy elvettem tőle. Ez volt minden, ami akkor és ott tellett tőlem. Rájöttem, hogy a szőke fiút, a múltat, és magamat továbbra sem fogom megérteni. Túl bonyolultnak tűnt minden.

Nem akartam tovább rágódni, szóval elhatároztam, hogy felhívom Fannit, elvégre ő mindig kapható volt egy kis beszélgetésre, bármikor el tudta terelni a figyelmemet a bánatomról. Aha. Ez szép és jó tervnek bizonyult, de nem számoltam azzal, hogy a mobilom eltűnt. Hirtelen eszembe jutott, hogy akkor odaveszett a sok emlék is, a fontos képek és üzenetek százai, azonban csak legyintettem magamban. Hiába pótolhatatlan értékek, ez volt a legkisebb problémám azon az éjszakán. Keserűen nyújtózkodtam egyet, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt. Természetesen akadt a házban vezetékes telefon is, de úgy döntöttem, nem zavarom olyan későn, vagy olyan korán a barátnőmet, helyette lezuhanyozom. Nem vacakoltam sokáig ezzel a művelettel, és mikor végeztem, egy testem köré tekert törülközővel közelítettem meg a csapot, hogy fogat mossak. Ahogy a párától homályos tükörbe pillantottam, sikítás tört fel belőlem. A hátam mögül meredt rám egy srác, aki nem sokkal azelőtt hagyta el a lakásomat.

 

 

 

Remélem tetszett ez a rész, és nem bánjátok, hogy nem bírtam többet írni. Nem szoktam megjegyzéseket hagyni a fejezetek alján, de az egyik meglepetésről most lerántom a leplet itt. Talán néhányan számítottatok rá, hogy egy új bloggal állok elő. Ennek hamarosan szánok egy külön bejegyzést, a másik meglepi viszont még várat magára. Nem lesz nagy durranás, de eredetileg nem terveztem több ilyet a történetbe. 

SZÜNET... VÉGE!

Drágáim!
Gondolom, észrevettétek, hogy elég hosszú szünet volt a blogon, de mint a bejegyzésem címéből is láthatjátok, ennek hamarosan vége. Nagyon sajnálom, hogy ennyi időre eltűntem, és hogy "cserben hagytalak" titeket, ezúttal azonban volt okom erre. Először a tanulmányi versenyek, Pesten, Kőszegen, mindenhol, azután pedig beteg lettem, és két hétre kórházba kerültem. Még mindig nem érzem magam túl jól, viszont hiányzik már az írás, hiányoztok Ti is! Szóval megígérem, hogy még húsvét előtt visszatérek, méghozzá két meglepetéssel. Remélem, a hosszú kihagyás ellenére még itt maradtatok, szétszuper olvasóim...

Vanda újra támad!

SOON (:

5. fejezet

Nagyon szép szombat délutánt mindenkinek! Nem, nem nyelt el a Föld, nem raboltak el az ufók, és még csak nem is fulladtam bele a reggeli tejeskávémba, csupán megint kevés időm jutott az írásra. Ennek ellenére megpróbáltam igyekezni, mert nagyon hamar érkezett 5 pipám és 5 kommentem, és ezt meg szerettem volna hálálni. Nem tudom, mennyire jött össze, mindenesetre most itt van az új fejezet. Egyébként sem írok valami terjedelmes részeket, de ez most nagyon rövid lett, viszont remélem érdekesre és izgalmasra sikerült. Vagy nem. Döntsétek el ti. :D 5 pipa és 5 komment után hozom a következőt.

Jó olvasást! :)
xx, Vanda

A lábam a földbe gyökerezett, lélegezni is elfelejtettem, csak bámultam az előttem álló fiút, mintha szellemet látnék. Ő is döbbenten meredt rám, szerintem először még nem ismert fel. Nem is csodálom, sokat változtam. A szakítás után, mint minden lány, én is a külsőm teljes átalakításába fogtam. Bár lehet, hogy másnak nem is szokása, csak én csináltam ezt, de a lényeg, hogy mikor összeszedtem minden maradék erőmet, minden zsepit a kukába dobtam, felhúztam a redőnyt a szobámban, kitöröltem a gépemről és a telefonomról a sírós zenéket, és hetekig tartó koplalás után újra ettem, elhatároztam, hogy máshogy fogok kinézni. Sötétbarna hajam néhány árnyalattal világosabb és jóval hosszabb lett. Levetkőztem a sportos, tornacipős „szomszéd lány” stílust, csajosabb ruhákat kezdtem hordani, és sminkelni is többet sminkelek azóta, noha még mindig a természetesség híve vagyok.

- Adél? – mozdultak meg Olivér ajkai remegve. Bizonytalanul, félve suttogott.

Nem válaszoltam semmit, idegesen rágtam a számat, miközben a sírás fojtogatott. Gyorsan megfordultam, és kiviharzottam az étteremből. Az utcára érve hallottam, hogy csapódik mögöttem az ajtó.

- Adél! – kiáltott már sokkal határozottabban a szőkeség, azonban én tudomást se véve róla elrohantam. Fogalmam sem volt róla, hogy hova, merre és meddig, csupán menekültem. Menekültem előle, a hozzá kapcsolódó jó és rossz emlékeim, az érzéseim elől. Nem akartam ott maradni, már a jelenléte is stresszelt. Beszélni pedig eszem ágában sem volt vele, az után, amit művelt velem… csak egy pofont kevertem volna le neki szívesen. Vagy inkább tízet. Óvatosan visszanéztem. Szerencsére nem követett tovább, a bejárat előtt tipródott Luca társaságában, aki tuti, hogy nem értette a történteket. Elkaptam róluk a tekintetem, és befordultam egy sarkon. Annak ellenére, hogy így már eltűntem Olivér szemei elől, tovább futottam, sőt, egyre nagyobb tempóra kapcsoltam. Körülöttem a járókelők elég furcsán figyeltek, minden bizonnyal őrültnek tartottak, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint hogy azzal törődjek, hogy mások mit feltételeznek rólam.

Egy kis park terült el nem túl messze tőlem, az utca túloldalán, azonnal arrafelé vettem az irányt. Csendre és magányra vágytam, ezt ott megkaphattam. Egy régi, szúette, korhadó pad előtt lelassítottam, térdeimre támaszkodva kifújtam magam. Zihálva nyugtáztam, hogy a teljesítményemet még egy olimpiai futó is megirigyelhetné. Lehuppantam a koszos padra, amit nagy valószínűséggel a fehér csőnadrágom bánt, viszont most ez sem érdekelt. A tenyerembe temettem az arcom, és feltört belőlem a zokogás. Már nem akartam visszatartani. A múlt sérelmei, melyeket igyekeztem minél mélyebbre ásni, ismét a felszínre kerültek. Amit egészen eddig építgettem magamban, egy pillanat alatt összeomlott. Miért kellett megjelennie? Különben is, hogyan került ide ilyen hirtelen? És egyáltalán, hol volt eddig? Millió és millió megválaszolatlan kérdés cikázott a fejemben, s hatalmas, átláthatatlan köd telepedett körém. Amúgy is meg voltam zavarodva, Olivér pedig még jobban összekavart mindent. Kilátástalanság, fájdalom, gyűlölet, félelem, szerelem, megannyi összekuszált érzés mardosott belülről. Csak azt nem tudtam, melyik ki miatt ébredt fel bennem, melyiket ki iránt táplálom, és milyen erősen. Mivel a jelenemen képtelen voltam kiigazodni, a jövőn gondolkoztam. Azon, hogy mit tegyek és mit ne, és hogy ezentúl hogyan kerüljem el a szőke fiúval való találkozásokat. Ezt az egyet biztosan tudtam, hogy nem akarom. Két évvel ezelőtt eltűnt az életemből, akkor teljesen szétcsúsztam. Most, mikor sikerült összeillesztenem a puzzle-darabjaimat, visszatért, és a talaj ismét kicsúszott alólam. A könnyeim szüntelenül potyogtak.

- Valami baj van, kedvesem? – hallottam meg egy hangot mellőlem. Egy idős hölgy szólított meg, kezében egy póráz volt, aminek a másik végén egy helyes kistermetű kutyus fickándozott.

- Dehogy – feleltem rekedtesen. Azt hiszem, nem lehettem túl meggyőző, mert továbbra is aggódó tekintettel méregetett. – Tényleg nincs semmi probléma – bizonygattam.

Az ebzet felugrott a lábamra, majd megnyalogatott, mintha csak vigasztalni akarna. Hálásan megsimogattam. A néni elmosolyodott, aztán elbúcsúzott:

- Akkor jó, vigyázz magadra – és elsétáltak. Barátságos gazdi, barátságos kutya. Sokat jelentett nekem a viselkedésük, noha jobb kedvem nem lett tőle. Amint otthagytak, ismét magamba zuhantam. A szemhéjam egyre nehezedett, elfáradtam a sok sírástól. Elaludtam, hiába küzdöttem ellene. Amikor felébredtem, nagyon fáztam, és döbbenten vettem észre, hogy már szürkület van. A mobilomért nyúltam, hogy megkérdezzem Lucától, hol van, és nem tud-e értem jönni, viszont az említett eszköz nem volt a zsebemben- átkutattam a ruháimat, de sehol sem találtam. Biztos elveszítettem a nagy rohanásban. Kétségbeestem, mivel egyedül nem jutottam volna haza, ezen a környéken még sosem jártam, ráadásul egyre sötétebb lett. Ennyire szerencsétlen is csak én lehetek. Már sikítani készültem dühömben, mikor egy kéz érintését éreztem a vállamon. Rémülten pattantam fel, azonban megláttam a vörös hajú barátnőmet, ezért a pulzusom újra normális lett.

- Ne ijesztgess – korholtam, de a nyakába borultam. Nagyon örültem neki.

- Már mindenhol kerestelek – mondta – annyira megrémültem, hogy esetleg elvesztél. Mit keresel itt?

Megvontam a vállam.

- Te sírtál? Tökre be vannak dagadva a szemeid. És különben is, mi volt ez az egész? – folytatta a kérdezősködést.

- Ne most… majd egyszer elmesélek mindent – préseltem ki magamból a szavakat. Akkor ez is nehezemre esett, nagyon nyúzott voltam.

- Oké, hazadoblak – zárta le a lány, majd elvonszolt az autójáig.

                                                                  *

Otthon, bár tulajdonképpen még kora este volt, zuhanyozás és átöltözés nélkül belevetettem magam az ágyba. Nagyon kimerítettek a néhány órával azelőtt lezajlott események. Nem agyaltam többet semmin, csak aludni akartam és fel se ébredni soha többé. Ez a tervem nem valósult meg, ugyanis az éjszaka közepén halk zajok szűrődtek be a szobába kintről. Furcsa módon erre a kis neszre is felriadtam, pedig máskor egy aszfaltvágóval is nehéz lenne felkelteni. A szívem a torkomban dobogott, a motoszkálás egy pillanatra megszűnt, de aztán folytatódott. A konyhában járt valaki, vagy valami. Megdermedtem a félelemtől, és átkoztam a sok horrort meg helyszínelős filmet, amit addig megnéztem. Azok miatt nagyon berezeltem. Egy gyilkosra számítottam, aki először megerőszakol, aztán fejbe lő, majd kirabolja a lakásomat. Brr. Óvatosan kiosontam, ügyelve arra, hogy ne hallja meg a lépteimet a betörő. Vaksötét volt, ezért nem láttam senkit, de szinte éreztem a közelségét. Tapogatózva jutottam ki a konyhába, majd a pulton lévő tartóból kihúztam egy kést. Ennek hangja volt, ezért abbamaradt a mocorgás. Nincs mese, a gyilkos észrevett. Rögtön levert a víz, de nagy levegőt véve, „már úgyis minden mindegy” alapon megindultam felé… ekkor azonban beleakadt a lábam egy székbe, és óriásit borultam. A villany felkapcsolódott, én pedig halálsápadtan kaptam fel a fejem. Nem várt személy látványa fogadott.

- Olivér? – hebegtem sokkoltan.    

    

4. fejezet

Sziasztok drágaságok! :)  Nem tudok elégszer bocsánatot kérni, amiért ennyit kell várnotok a fejezetekre mindig. A második félév könnyebb lesz, nem kell felvételire készülni, meg ilyesmi, úgyhogy megpróbálom majd hetente hozni a részeket. Ha nem is olyan hamar, de összehoztátok a megfelelő kommentmennyiséget, sőt még többet is, tehát itt a jól megérdemelt jutalmatok. Köszönök minden egyes véleményt, nagyon sokat számítanak!

Jó olvasást!
xx, Vanda

U.i.: az 5 pipa+5 komment szabály továbbra is érvényes.

Hatalmas sóhajjal léptem ki a lakásom ajtaján. Ismételten nem aludtam sokat éjszaka, bár most nem egy álom riasztott fel, egyszerűen csak gondolkodtam. A Fannival folytatott beszélgetésemen, a tegnap történteken, és leginkább az érzéseimen. Amint kiértem az utcára, tekintetem az égre emeltem. A szürke, borongós, február végi mennybolt látványa nem dobta fel a hangulatomat, csak nyomatékosította a bennem felmerült kérdést: mégis miért kellett megszületnem? Egyébként a gomolygó felhők pont olyanok voltak, akár a bennem kavargó érzelmek. Teljesen összekuszálódott a fejemben és szívemben minden. Egyszer még teljesen biztos voltam a dolgomban, aztán jött egy leányzó, aki tükröt tartott elém, és ennek köszönhetően meginogtam. Nem tudom, helyes-e, hogy Ya Ou-val egy párt alkotunk. Egészen eddig nem kérdőjeleztem meg, hiszen minden egyes percet imádtam, amit vele tölthettem, kellemes társaságnak bizonyult. Élveztem a közös programokat, élveztem, hogy a karjaiban lehetek, hogy vele beszélgethetek, élveztem mindent, ami vele volt kapcsolatos. A fontossági listám élén állt, sokat jelentett nekem… de vajon elég ez az őszinte szerelemhez? A barátnőm rávilágított, hogy nem. El kellett ismernem, hogy tényleg hiányzik valami. Valami fontos. Ezen tűnődtem, miközben használatba vettem Budapest tömegközlekedési eszközeinek nagy részét, hogy elérjem az úti célomat. Gondterhelten kortyolgattam a Mekiben vett kávémat, és fintorogva megállapítottam, hogy az a gyorsétterem bizony nem egy Starbucks, de kénytelen voltam beérni ennyivel. Ez a lötty is helyrepofozott, lehelt belém egy kis életet, és ez a lényeg. Az ízét meg, hát azt inkább elfelejtem. A buszmegállóban kidobtam a poharat, és elgyalogoltam a közeli fotóstúdióhoz, ahol dolgozom. Noha hivatalosan nem vagyok profi fotós, nem végeztem el a fősulit, de ettől függetlenül sikerült elhelyezkednem, ráadásul egyre többen kezdik megismerni a nevemet. Ahogy beléptem a nem túl nagy épületbe, rögtön elfelejtettem minden problémámat, rosszkedvemet, hiszen hazaértem. Én a fényképezőgépek, fotók, vakuvillanások, sürgő-forgó emberek között vagyok otthon. Imádom ezt a helyet, nem csak azért, mert a hobbimat végezhetem itt, azt, amihez a legjobban értek, és amit a legjobban szeretek, hanem azért is, mert iszonyú kedves, közvetlen kollégákkal lettem megáldva. A legborzalmasabb hétfő reggeleken is képesek felvidítani, ha csak rájuk nézek, már akkor is mosolyognom kell. Különösen igaz ez Lucára, aki nem sokkal utánam érkezett, és azonnal a nyakamba ugrott.

- Szia, Adél! – visította. Lehámoztam magamról a lányt, és nevetve visszaköszöntem neki. Luca egy fiatal gyakornok, csak pár hónapja kezdett a cégnél. Hosszú, vörös haja most is hullámosan omlott a vállára. A lobonca jól jellemzi, mert ő is éppolyan tüzes, energikus, vad, huncut, és fékezhetetlen. Az első perctől kezdve jóban voltunk, a barátnőmnek mondhatom, noha a munkán kívül nem nagyon találkozunk. Lányos kacarászásunkat a főnökünk szakította meg, kiadta az aznapi feladatot.

- Ti egy tíz perc múlva indulhattok a receptkönyv-fotózásra. Remélem nem felejtettétek el – nézett ránk szúrósan. Beharaptam az alsó ajkam, persze, hogy kiment a fejemből. A fene tudja megjegyezni, mikor mit kell csinálni, hová kell menni. A stúdiónk bármit elvállal, legyen szó esküvőről, temetésről, rendezvényekről, modellekről, könyvekről, bármiről, bármihez készítünk képeket. Türelmesen végighallgattam az instrukciókat, megbeszéltem mindent a főnökkel, összekészülődtem, majd a barátnőmmel együtt bevágódtunk a kocsijába. Ami mellesleg nem más volt, mint egy meggypiros Opel Mokka.

- Mivel töltötted a hétvégét? – kérdezte, miközben elfordította a kulcsot, és beindította az autót.

- Gokartoztam – vigyorodtam el. Nem csoda, hogy két kerek szem meredt rám. Sok mindent nem, de azt tudja rólam a csajszi, hogy milyen szerencsétlen vagyok a volánnál. – Az első fél órát kellett valahogy túlélnem, aztán egész jól belejöttem, nem gondoltam volna, hogy ilyen véleménnyel leszek ról… - a mondatomat egy hirtelen megállás miatt nem fejezhettem be, mert ennek következtében előrebuktam, és csak a biztonsági öv mentett meg attól, hogy lefejeljem a szélvédőt. Luca a visszapillantó tükröt figyelve kezdett lassan kitolatni, majd hirtelen begyorsított, és rátaposott a fékre.

- Bocsi, nem volt szándékos! Mokka hibája – bizonygatta.

- Persze, fogd rá – bólogattam gúnyosan. A kocsi szép és jó, inkább a sofőr vezetési stílusán kéne még csiszolni. Na ja, mondjuk pont én dumálok…

- Néha ilyen szeszélyes a drága – lódított tovább, én pedig elröhögtem magam.

- Szóval ott tartottam, hogy nagyon pozitív véleményem van erről a sportról, annak ellenére, hogy mielőtt kipróbáltam volna, jobban féltem tőle, mint egy baltás gyilkostól – folytattam – Nem merem kijelenteni, hogy könnyen ment, ez így, ilyen formában nem igaz, de végülis élveztem. A végén borultam egy hatalmasat, viszont tényleg jól szórakoztam, úgyhogy nem öltem meg a barátomat, amiért elrángatott.

- Azért ezt megnéztem volna – vihogott. Szerintem csak elképzelt egy gokartban. - Az esést főleg – tette hozzá.

- Aranyos vagy – mosolyogtam rá „hálásan”.

- Amúgy mi újság Ya Ou-val? – tért rá egy másik témára.

- Köszöni szépen, megvan – komorodtam el. Luca ezt azonnal észre is vette.

- Valami baj van? – érdeklődött az arcomat fürkészve.

- Semmi, nem fontos – legyintettem.

- Akkor van valami – állapította meg nagyon okosan – Nyugodtan mondd el!

- Igazán nem lényeg, csak egy aprócska dolog – hazudtam. Valójában egy elefántméretű gondom volt. Mert mi az, ha nem nagy probléma, hogy becsapom saját magamat és a barátomat, mert az exemért sóvárgok évek múltán is, aki faképnél hagyott, és lelépett valahova, talán egy másik csajjal…

- Igazán elmesélheted, azért vannak a barátok, hogy megosszunk velük mindent – biztatott.

- Fanni szembesített egy-két ténnyel, rávilágított arra, hogy Ya Ou-val nem olyan köztünk minden, mint amilyen régen volt. Illetve, nem olyan köztünk minden, amilyennek lennie kellene – javítottam ki, mert rájöttem, hogy régen sem működött, akkor sem éreztem többet, csak annyira el akartam hinni, hogy sikerült.

- Szakítani fogtok? – tátotta el a száját.

- Mi? – néztem rá értetlenül – Dehogy. Vagyis. Fogalmam sincs, mi lesz velünk. De nem beszélhetnénk inkább valami másról? – kérleltem, mert kezdtek újra eluralkodni rajtam azok a nyomasztó, súlyos érzések.

Luca vette a lapot, és ezután mindent megtárgyaltunk, az időjárást, a Zara új kínálatát, a gyantázás következményeit, vitáztunk a legjobb igaz történetek alapján készült filmeket illetően, áradoztunk egy sort a mágneses körömlakkról, A szürke ötven árnyalatáról, de a párkapcsolatról nem esett szó. Aztán a barátnőm leparkolt, mert megérkeztünk az étteremhez, ahová a GPS navigált el minket. Amint kiszálltam, egy hatalmas ablakokkal büszkélkedő, meleg színekben pompázó, kisebb épületet pillantottam meg. Még sohasem jártam itt, de vonzónak találtam a helyet, azonnal bizalmat szavaztam neki. Bent sem ért csalódás, otthonos hangulat, kellemes légkör fogadott. A dolgozók kedvesen üdvözöltek minket, felajánlották a segítségüket. Rövid egyeztetés után már hozták is az első ételt, amit letettek egy szépen megterített asztalra. Minden ideális volt a fotózáshoz, a fények tökéletesek voltak, nem zavarta meg a munkánkat az a kevés ember sem, akik ebben a nem túl híres étteremben lézengtek, csendben ettek. Gyorsan haladtunk, és bár kajákat fényképezni nem nagy kihívás, mi Lucával azért szörnyen koncentráltunk, mindent beleadtunk. Gusztábbnál gusztább fogásokkal gyötörtek minket, a gyomrom olykor-olykor kordult egyet.

- Ügyes ez a szakács – jegyezte meg a vörös csajszi – Feltéve persze, ha az ízük is olyan, mint a kinézetük és az illatuk.

- Nem tudom, de én éhes lettem – nevettem el magam.

A rövid időre eltűnt pincér ismét felénk szlalomozott az asztalok között egy tányérral a kezében, amin most valami halas étel díszelgett. Egy egész hal feküdt a tányéron, fejestül, szemestül, mindenestül.

- Oké, most már hányingerem van – fintorogtam.

- Ne szórakozzatok velem, ezt meg nem közelítem. Pfuj – vinnyogott Luca is.

- Mit problémáztok? Figyeljétek, milyen aranyos! – vigyorgott ránk a pincérsrác, és megsimogatta a halat.

- Az – köhintettem, majd lekaptam a pontyot. Vagy süllőt. Vagy kárászt. Igen, nem ártott volna odafigyelnem biológiaórákon. Szerencsére a halacska után sokkal bizalomgerjesztőbb ételek sorakoztak fel előttünk, ugyanis desszerteket kellett lefényképeznünk. Erre a sarokba menekült segédem is visszatért hozzám, ugyan nem azért, hogy részt vegyen a munkában, hanem azért, hogy leeszegesse az egyik rózsaszín édességről a díszítést.

- Kösz, hogy ilyen lelkesen végzed a feladatodat. Nem is tudom, mi lenne veled nélkülem – gúnyolódtam.

- Jól van na, mindjárt szerzek ilyen cuccokat a tetejére a régiek helyett – csámcsogta.

- Azt mertem is remélni – bólintottam.

A lány eltűnt a lengőajtók mögött, majd úgy tíz perc múlva sikítozva ugrált vissza mellém.

- Eddig tartott kérni néhány színes bogyót meg csokireszeléket? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem. Igen. Úú – visított.

- Mi a bajod? – bámultam rá értetlenül.

- A szakácsfiú. Eszméletlenül helyes. Fiatal, és nagyon jól néz ki – pirult el.

- Majd megnézem – mosolyogtam.

Luca folyamatosan magyarázott nekem a fiúról, aki szerinte „istenkirálycsászár”, és öt másodpercenként rohangált be a konyhára valami idióta indokkal. A szememet forgatva vettem tudomásul, hogy itt ma már csak én fogok dolgozni. Valamilyen csoda folytán azonban épp mellettem tartózkodott, mikor észrevettem, hogy valami nem stimmel. A pincér elvileg az utolsó desszertet hozta ki nekünk, de nekem nem úgy rémlett.

- Te, tényleg ez az utolsó desszert? –érdeklődtem a tarkómat vakargatva.

- Biztos. Miért? – kérdezett vissza.

- Azért, mert… várj – előkotortam a zsebemből a jegyzetfüzetemet, és átfutottam a sorokat – Ezt a kiolvashatatlan nevű sütit még nem fotóztuk le, ugye? – mutattam egy számomra értelmetlen betűhalmaznak tűnő névre.

- Tuti hogy nem, de megrendeltük?

- Ezer százalék, hogy meg. Szólok a konyhán, hogy ez kimaradt – indultam el az említett helyiség felé. Láttam, hogy kis gondolkodás után követni kezd. Ki nem hagyna egy ilyen alkalmat a cuki sráccal való találkozásra.

Már nyúltam az ajtó felé, mikor valaki hirtelen kilökte bentről, akkora erővel, hogy hanyatt estem.

- Ne haragudj, véletlen volt – szabadkozott egy nagyon ismerős hang, majd megfogta a karomat. A homlokomat tapogatva hagytam, hogy felsegítsen. A tekintetem felsiklott a lábáról egészen az arcáig. Legnagyobb döbbenetemre megláttam egy gyönyörűen csillogó szempárt, és néhány, a szakácssapka alól kikandikáló kósza, szőke hajtincset. A szívem kihagyott egy ütemet.

3. fejezet

My little sweethearts! Nagyon szégyellem magam, hogy csak most hozom a régebbre ígért részt, de kérlek, ne haragudjatok rám, el vagyok havazva. Ez csak egy átkötő fejezet most, de remélem ennek ellenére elnyeri a tetszéseteket. Egyébként imádlak titeket, kaptam 3 pipát, sok kommentet, már van 3 feliratkozóm... lehet, hogy ez másoknak semmiség, de nekem nagyon sokat jelent. Köszönöm szépen! Azért, ha nem baj, kötnék veletek egy alkut, 5 pipa és 5 komment után fogom hozni a következő részt. erre azért van szükség, mert fontos tudnom a véleményeteket, és meg kell győződnöm arról, hogy tényleg érdekel legalább pár embert a blog, érdemes folytatnom. Ennyit szerettem volna, jó olvasást!
U.i.: remélem kellemesen teltek az ünnepek nektek is, töltsétek hasznosan a szünet hátralévő részét! :)

xx,
Vanda

- Mikor fogod már végre elfelejteni? – csapta be mögöttünk a mosdó ajtaját Fanni. Már éppen kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de a szőkeség közbevágott. – Nem, ne is próbáld tagadni. Tudom, hogy hazudtál Ya Ou-nak, ő jelenleg nem lát a szerelemtől, és naivan mindent elhisz neked, de engem nem csapsz be. Annak, hogy nem aludtál, köze van Olihoz, ugye?

Komolyan úgy éreztem magam, mintha egy vallatáson lennék. A hideg csempének dőltem, és lecsúsztam a padlóra. Egy darabig ott gubbasztottam csendben, majd a barátnőm pillantását kerülve megszólaltam:

- Nem tehetek róla…

- De, nagyon is tehetsz róla – fonta össze a karjait a teste előtt – ezer meg ezer lehetőséget kaptál már, hogy új életet kezdj nélküle, de te kapaszkodsz a múltba, ahelyett, hogy lezárnád. Nem akarod elengedni, pedig már két éved volt rá. Ott van melletted az a pasi, aki után a fél város nyáladzik. Te viszont nem vele foglalkozol…

- De igen, vele foglalkozom! – most rajtam volt a sor, hogy félbeszakítsam – Én tényleg őt szeretem, csak egyszerűen azok az álmok… nem vagyok képes szabadulni tőlük. Mindig az eszembe juttatják, hogy mi történt.

Nagyot nyeltem, Fanni pedig odakuporodott mellém. Sokat meséltem neki az álmaimról, melyek rendszerint arról szóltak, hogy Olival vagyok az egyik percben, a másikban pedig már egyedül maradok. Viszont néha csak ismét átéltem valamit, amit vele csináltunk régen, rengeteg fontos esemény, jelentős pillanat tért vissza álmaimban.

- Az a baj, hogy nem csak álmodni szoktál róla, hanem beszélni is, teljesen spontán. Illetve, ha meglátsz valamit, ami rá emlékeztet, akkor is felhozod, vagy bánatos szemekkel bámulsz magad elé – igen, és amikor ez a témánk, mindig a szokásos forgatókönyv szerint zajlik a csevegés, vagy inkább veszekedés. A már-már nővéremnek számító barátnőm a fejemhez vágja, hogy számára érthetetlen, miért nem tudok ennyi idő elteltével továbblépni, én tagadom a vádakat, és hajthatatlanul állítom, hogy Ya Ou az én hercegem, akiért bármit megtennék.

Megoldást sosem találunk a problémámra, nem jutunk egyről a kettőre, mert a saját igazunkat hangoztatjuk.

- Eddig sajnáltalak, most viszont már elég volt – pattant fel hirtelen – Jelenleg ott tartunk, hogy magadat győzködöd, és a barátodat hülyíted. Legalább mondanád a szemébe, hogy nem vagy belé szerelmes! – egy rövid hatásszünet után kisétált a helyiségből, de még visszalépett egy másodpercre.

- Annyit megérdemel, hogy tisztességesen véget vess a kapcsolatotoknak, és ne akkor dobd el, amikor már újra valaki más karjaiban vagy.

Amint egyedül maradtam, a csaphoz támolyogtam, kellett egy kis hideg víz az arcomnak. Talán túl nagy hévvel locsoltam magamra a nedűt, mert a számba is jutott belőle valamennyi, emiatt prüszkölve, összehúzott szemöldökkel bámultam a tükörképemet. Fanni mégis mire célzott az utolsó mondattal? Eszem ágában sem volt megcsalni Ya Ou-t, vagy ilyesmi.

                                                                    *

Nem nagy kedvvel, de lementem a csarnokba, aminek már a látványától is szédültem. Társaim csak rám vártak, Ya Ou felém fordulva, vigyorogva lóbált egy bukósisakot. Mikor megpillantottam, egy gombóc keletkezett a torkomban. Elszégyelltem magam, és rögtön rájöttem, hogy a barátnőm szavai jogosak voltak. Hogy őszinte legyek, fájt az igazság. Szerettem Ya Ou-t, sokat köszönhettem neki, hiszen mellettem volt a legnehezebb időszakomban, felrángatott a padlóról, de amit éreztem iránta, nem volt több egy különösen szoros barátságnál. Akármennyire is örültem volna neki, ha több is kialakul közöttünk, nem érkezett meg a hőn áhított szikra, és ezen képtelen voltam változtatni. A szívemet elrabolta egy szöszke srác, és magával vitte valahova, talán jó messzire. Nála volt, nem tudtam másnak adni. Hiába okozott nekem csalódást, bánatot és szenvedést, nem múltak el a felé táplált érzelmeim. Lehet, hogy ez csupán az első nagy szerelem varázsa, de továbbra is kitartóan lobogott bennem az elolthatatlan tűz, és nem küzdhettem ellene.

Elmerültem a gondolataimban, ezért nem vettem észre, hogy a fekete hajú fiú közvetlenül elém állt.

- Min agyalsz annyira?  - érdeklődött mosolyogva.

- Én? – zökkentem ki a merengésemből – Semmin, csak elbambultam – motyogtam a földet pásztázva.

- Akkor ideje felébredni – az állam alá tette a kezét, és felemelte a fejem, így kénytelen voltam belenézni csokoládébarna íriszeibe. Attól a szelíd, mit sem sejtő tekintettől csak még rosszabbul lettem. Milyen szép is az élet…

Óvatosan felcsatolta rám a bukót, és intett egy fura, lapos, ijesztő, négykerekű szörny felé.

- Az ott a gokartod, nagyon magányos és szeretne egy sofőrt.

- Ez itt a barátnőd, nem magányos, és nem szeretne gokartot – kontráztam teljesen lesápadt arccal.

- Nincs ellenkezés – húzott maga után, majd beültetett a járműbe. – Ügyes legyél!

- Persze, az leszek – bólogattam nem túl határozottan – Attól még, hogy nem járok templomba, kerülhetek a Mennybe, vagy a pokol vár rám? – kérdeztem félve.

A srác csak kiröhögött, és otthagyott. Én szemügyre vettem a járgányomat, közben fél füllel hallgattam, amit a pálya vezetője, Dávid mondott erről a sportról. Elvileg minden könnyű és egyszerű, az autóban nincs sebességváltó, teljesen automata, csak két pedál van, jobb oldalon a gáz, bal oldalon a fék. Nagy levegőt vettem, és bár a gondolataim még a kavargó érzéseim, meg a Fannival folytatott beszélgetésem körül jártak, igyekeztem kizárni mindent, összeszedtem a figyelmemet. Először tettünk egy-két próbakört, és mivel számomra nagyon furcsa volt maga a vezetés, meg a gokart is, ezért csigákat megszégyenítő lassúsággal haladtam, a többiek viszont már most rákapcsoltak. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy vihognak rajtam a sisakjuk alatt. Mikor végeztünk a „bemelegítéssel”, beálltunk egy rendezett sorba, versenyre készen. Dávid fellibbentette az elmaradhatatlan kockás zászlót, majd a megfelelő jelre minden motor felbőgött körülöttem. Csak annyit észleltem, hogy mindenki elszab mellőlem, én meg beragadok, és egy centit sem megyek előre. Már megijedtem, hogy ilyen hamar sikerült elrontanom a járművet, de aztán rádöbbentem, hogy ismét elkövettem azt a hibát, hogy összekevertem a pedálokat. Mihelyst megtaláltam a gázt, követtem a barátaimat. Nem tudtam nem nevetni a stílusomon, amit talán a „Vigyázzatok, jövök 10 km/h-val!” mondattal lehetett leírni. A kezdeti szerencsétlenkedésem után egész jól belejöttem, vagy húsz kör után meg is szoktam a gokartot, és elkezdtem élvezni. Örültem annak, hogy végre lépést tudok tartani az ellenfeleimmel, sőt, az egyik összecsapás során az élen száguldottam. Sziki azonban vészesen közeledett mögöttem, fokozatosan ledolgozta a hátrányát, és már éppen el akart húzni mellettem, de én nem hagytam. „Ebből nem eszel!” – gondoltam önelégülten. Tövig nyomtam a gázt, és már azt hittem, hogy sikerült a tervem, mert leráztam Szikit, de nem, tévedtem. Kicsit sok kakaót adtam rá, úgyhogy a kanyarban elszálltam, nekiütköztem a gumifalnak, és felborultam. Mire feleszméltem, már mindenki körém gyűlt, és segítettek kikászálódni a jármű alól.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva Ya Ou, miután lefejtette rólam a bukósisakot. A többiek arcán is az aggodalmat, ijedtséget véltem felfedezni.

- Ja, megvagyok – nyöszörögtem a sajgó hátamat tapogatva, majd a szép repülésem miatt büszkén elvigyorodtam – Ugye valakinél volt kamera?

Mindenki megkönnyebbülten felnevetett.